Süt a nap.. tavasz van, szép:). De csak kívül napos minden.
Gyászolni fontos. Ami/aki fontos volt de már nincs, azt el kell engedni és meg kell gyászolni.. és nem szabad arra törekedni h ne fájjon. Mert akkor lehet túlélni, ha fáj...
De ennyi ideig és ennyire???
Mennyire egyedül vagyok... Nincs kinek mondani, nem értené senki, mindenki másnak más a szemszöge. Volt egy kapocs; azt hittem, szilárdan hittem h egy életre szól. Pedig nem működött rendesen... Soha egy percre sem nyújtotta, amit kellett volna... Csak elvett, kihasznált... nekem mégis az agyamba volt égetve az összetartozás.
Széttörték. Halálosan megaláztak és széttörték, elvették a hitemet, h tiszta volt a múlt. És ez a rohadt kapocs még mindig fog. Pedig már rég szabadulnék, mennék, nem gondolnék vissza..
Hogy tudnak mások életük során sok emberhez kötődni szépen, egymás után sorjában? Hogy lehet a korábbit úgy elfejteni h ez a fájdalmas égés ne ne hamvasszon lyukat a lelkemben...
22 év. Én meggyászolom:(. De mikor lesz már heg a seb helyén? És mikor kopnak ki a fájdalmas beidegződések némely útkereszteződésben?
