Ma 20 éve ilyenkor túlcsordulóan boldog voltam, annak ellenére, hogy azt hittem meghalok, olyan rossz érzés volt magamhoz térni a császármetszésből. 20 voltam, kicsit korai volt tönkre tenni a hasamat egy 16 centis heggel, de a bébi gyönyörű volt, nagy kék szemekkel pislogott a világba:). Hetekig azt mondta mindenki, hogy olyan mint én:):
Pár hét múlva a szép kék szem szép barna lett és onnantól kezdve már mindenki szerint olyan volt, mint az édesapja.
Ma már 20.. neki egy nagy hip-hip-hurrá ez a nap, nekem egyfajta elszámolás. hOgy mire jutottunk ezzel a 20 évvel..
Hát nem érzem h sokra:( Annyi, de annyi szeretet, törődés, energia... mennyit tanítgattam, szeretgettem, mentünk mindenhova.. Egyedül voltam a gondokkal mindig is. 17, 5 évig komoly gondok nem voltak, bár hamar kiderült h önfejű és makacs. Aztán volt egy törés.. és egy éve itt hagyott.
Szörnyű leírni is: jobb külön. Annyira mások az értékeink, és annyira bántják az értékeink a másikat... Én igyekszem arra gondolni, hogy milyen buta lázadó voltam tinikoromban és mekkorát fordult utána velem a világ. Remélem vele is fog. Remélem rájön magától, ha nekem nem hagyta, hogy ezzel a ritka IQ-val kezdeni kell valamit; valami jót, valami építőt, valamit, amit más nem tudna. Egyszer talán nem a nagy piálás lesz a hétvégi program, egyszer talán lesz értéke az otthon melegének, a tisztaságnak, szeretetnek, a könyveknek, az utazásnak... Remélem.
Szeretem őt, de hatalmas csalódás egyelőre. Visszajelzés, hogy nem jól tettem a dolgomat. Az a legfájóbb, hogy nem tudom, hogy hol rontottam el.
