Egész délután honfoglalóztunk. Már ezer éve nem csináltuk együtt. A fiam nem nagyon akar programokban részt venni már velem, fagyizni sem jön, ebbe viszont beszállt. Őrületesen beleléptem a büszkeségébe, mert az első 4-5 menetben fölényesen megvertem. Jó volt játszani.
Vannak zenék, amiket nem tudok meghallgatni. Széttépik a lelkem. Ha pár napig nem szól hozzám, mindig rendeződnek dolgok a fejemben. Már rég tudunk egymás nélkül élni. Már rég tudom, h tudok nélküle mindent, legalább önállóan létezni. És érzem h sokra haladok egyedül. Csak épp amikor hűsölök a gyönyörű teraszon, akkor az van a fejemben h neki nincs terasz... És amikor főzök, h neki nem tudok adni... És néha a zsigereimben érzem h még mindig hozzá tartozom... Mikor múlik már el ez????????????????????????? Így nem lehet élni.. se neki, se nekem.
Pedig annyi évig éreztem h visszahúz.. és most si érzem h magamban jobb.. mégis... Ha majd öreg leszek és visszagondolok, fogom tudni h mit kellett volna tenni???
