Apu tegnap volt 65. Vagyis lett volna.23 éve halt meg. És persze, lehet nélküle élni a hétköznapokat. Mégis, időre-időre felszakad a seb, most is bőgök. Mennyi ideig ki kellett mennem a sírjához ha valami nagyon fájt.. és ha nagy öröm ér, ha választás előtt állok, mindig ott motoszkál a fejemben, hogy mit mondana. Azt hiszem ő volt az egyetlen biztonságérzet az életemben. Anyu egy tündér, de más.
Vajon véletlen, hogy az egyik kedvenc kollégája ma reggel rám csetelt? Szakmai kérdéssel keresett, de rögtön mondta, hogy mennyit vitt engem oviba. Mondtam h tekintve h én már 40 vagyok, oviba az öcsém vihette. Arra én is emlékszem, h suliba elhordott apu helyett. Akkor fiatal srác volt, azt mondta h apu volt a második apja.
Azt hittem csak én, az érzelmes nő, élem ezt így meg. De amikor az öcsém lánya született anno, sírva hívott és nem csak a boldogságtól sírt.. hanem h kezében a lánya, akinek nem lesz két nagyapja.
A kicsi tegnap haza jött táborból, azzal a megdöbbentő hírrel, hogy az ex-anyósom felhívta ott és hívta, hogy a nyáron menjen el hozzájuk pár napra. Érthetetlen. Talán közelebb hozza az apjához ez. Bár a gyerek egyből mondta: Mama biztosan kíváncsi, hogy mi van veled, anya, meg apával, és engem akar kikérdezni.
