Mert most ment el a nagy.. és még jobban kiborított mint a kis büdös öccse. Ott kezdődött a konfliktus, h nem engedtem h 'megnevelje'. Fel szokta ajánlani h havonta kétszer, ha erre jár, jól elveri. Evidens módon nem hagyom. Aztán mikor hosszan sorolta h nem tudok nevelni és hova jutok vele akkor egyszer csak megemlítettem h ez a kicsi azért jár pszichológushoz, mert február óta nem érdekli az apját. Huh, ott robbant a bomba.. Peregtek a kerek mondatok, érvek arról h ki hogyan él, mi hogy fair, a vége az lett, h ők élnek normálisan.. Mert nem vitatkoznak.
Mennyire relatív a normális. Tényleg nekem egészen más értékeim vannak, mint nekik. És nem vitatkozom a szomszéddal, mert nem érdekel, h evett elég vitamint, normálisan tölti-e a szabadidejét, telerakta-e magát újabb tetkókkal és hogy cigire és piára költi-e a pénzét. Az ember azzal vitázik, akinek a sorsa számít.
Mi vitatkozunk. Mert fontos nekem, hogy rend legyen körülöttünk. Hogy értékes dolgokat egyenek, nézzenek, csináljanak. Itt rend van, relatív anyagi stabilitás és fejlődés. Ott kosz és testi-lelki nyomor. De csak azon lehet segíteni, aki hagyja magát.
17 éven át nem votl az apjával kapcsolata. Velem tanult, szórakozott, rám számított. Egy éve, hogy elköltöztek, azóta nem számítok. Hiszen nekem meg kellett felelni, a 'sznob' elképzeléseinknek, hogy egyetemet kell végezni, hogy nem naplopókkal barátkozunk, hogy társasozunk együtt, stb.
Jó, nem kell végül is azonos értékeket vallanunk. De kell nekem ezt hallgatni? Hogy én miylen sznob vagyok, milyen anya vagyok, mire jutok velük...
Egyelőre engem érdekel, hogy miért nem múlik a bőrbetegsége, hogy fog-e nyaralni. És ő az, aki ide enni jön, elvinni, amit épp meglát és úgy gondolja, hogy jól jönne nekik. És piedesztálra emelte az apját... Aki nem játszott vele soha, aki nem ment edzésre, játszótérre, nem beszélgetett vele. Van igazság? Valahol, egyszer biztosan lesz. Nem, nem a köszönet hiányzik. De valami minimális tisztelet igen.
19 évesen, egy pillanatnyi kétely nélkül döntöttem úgy, hogy beáldozom az életem annak, hogy ő megszülessen. És boldog voltam, hoyg egy Adonisznak szülök gyereket. Mekkora állat voltam, hogy nem gondoltam arra, hogy lehet akár olyan buta, mint a nagyapja, olyan gonosz, mint a nagyanyja, olyan igénytelen szellemileg, érzelmileg, mint az apja.
Végül is zseniális az agya, de halál igénytelen. A tehetség pedig felelősség, nem ajándék. Remélem rájön. Talán 25 évesen. Azt még megérem:)
Ha valakinek három gyereke van és kettő épp iszonyú, akkor van egy harmadik, aki épp nem. Czeizel megírta, hogy nem szabad egy gyereket szülni csak:). Az a harmadik odajött, megsimogatott, és azt mondta h tudja, hogy mennyit teszek értük, hogy miattam van biztonságérzetük, hogy rám tudnak számítani és nincs nekik más. Köszönöm.
