Majd múlik, csak vannak szituk:)
Egy barátom rám köszönt cseten; épp amikor mondtam a kicsiknek h ideje kikapcsolni a gépeket. A srác másfél éve csalja a feleségét, nekem elmesélte több, mint egy éve. Én tudom csak. Sosem bántanám a barátaimat, de meg szoktam mondani, amit gondolok. Mert most megemlítette, hogy szerinte kezd a felesége valamit sejteni, és hogy mit kellene neki hazudni..
Úgy döntöttem, elmondom neki, amit megéltem tavaly. Tudta persze, nagy vonalakban. Azt mondtam, el amit akkor senkinek. Azt, hogy hányszor jöttek az öngyilkos gondolatok, hogy mennyire csúnyának gondoltam maga, hogy azt hittem, soha senki nem fog szépnek találni többé, hogy milyen érzés, ha az akit szeretünk ránk se néz, mindig valahol máshol van, nincs egy kedves szava.. És hogy az emberi méltóságát nem szabad elvenni senkinek. És hogy remélem, a feleségének van valakije, aki bizonyítja, hogy szép és szeretni-való.
És bőgtem, miközben ezt leírtam. Mert bár rég elmúlt és köszönöm, istenien vagyok, ez a rohadt seb mindig-mindig felszakad.
Talán kicsit megütközött rajtam, cseten nehéz ezt érzékelni. De erre jár 15-e körül, és akkor egyet beszélgetünk. Nem ismerem jól a feleségét, de nagyon sajnálom:(
